Amikor még kicsi voltam és féltem a sötétben, mindig bejöttél hozzám, felkapcsoltad a lámpát, és megmutattad az ismerős tárgyakat a szobában – hogy azután leoltsd s villanyt és mellém ülj az ágyra a sötétségben, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az árnyékok mozdulatlanná merevednek.
A papa mindig ragaszkodott hozzá, hogy csukd rám az ajtót, de Te mindig résnyire nyitva hagytad, hogy egy fénycsík beszűrődhessen a félhomályba – épp csak annyi fény, ami látni engedte, hogy senki sem ólálkodik az ágyam körül.
Bizonyos szempontból semmi sem változott. Szorongásom ugyan felerősödött azóta, és a világ még kevésbé tűnik bizonyosnak – de Te engeded a fényt a gondokra vetülni, hogy tisztán láthassak. Hogy bldoguljak a problémákkal – és ne meneküljek előlük.
Az Anya az a személy, aki akkor is meghall, ha némán pityeregsz párnáid közt.
Ha márnem tudod magadban tartani a bánatot, telefonálj haza.
A szerelem izgalmas dolog. De néha az embernek csak egy csendes konyhára van szüksége, egy csésze kávéra – és au Édesanyjára.
Az anyák telefonon keresztül is képesek letörölni könnyeinket.
Az anya olyan mágikus ragasztó, mely egybefogja az eltört dolgokat.
/Pam Brown/
