A magyarnak mindenkori s most is legnagyobb ellensége – a magyar.
Csak az a valóságos bölcs Hazafi, ki lehetőt kivár, s jól tudván, hogy az ember gyenge léte miatt se felette boldog, se határtalanul boldogtalan nem lehet, a középúton jár…
Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében!
Nem az cselekszik bölcsen, ki hazaszeretetét abban helyezheti, hogy minden idejét annak dicséretére pazarolja, hanem inkább az, ki hátramaradását fejtegeti, s boldogításában elősegélleni fáradozik.
Azt mondani: „extra Hungarian non est vita”, hiábavaló s kacagást vagy szánakozást okozó beszéd … és mégis … van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapány vagy hósivatag.
Tőlünk függ minden, csak akarjunk.
Mindég csak azon kötelességekrül szólunk, melyekkel szüleinkhez köttetünk, azokrul soha vagy ritkán, melyekkel gyermekeink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek.
Igen sokan pedig a jó régi időt siratják, a jelenrül egészen elfelejtkeznek, s azért ezt bölcsen nem is használhatják. Márpedig hacsak a régiség bája nem, egyéb bizonyosan semmi sem teheti előttünk kívánatosabbá Elődink idejét saját éltünk napjainál.