A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember, és a hazafiság körtésében járó még korántsem hazafi. S hány ily külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán…
Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem, s nem dicsérem: hazaszeretetbül ered; mert inkább viruló kerteket kívánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa s vadlúd, vagy homok és por.
…sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés és tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának.
Újabb időkben … annyira nőtt, s mindegyre nő Magyarországban a szólási viszketeg, mintha egyedül a nyelv működése által akarna kibuzogni a magyarnak minden energiája, tettre nem maradván semmi.
A tett első, a szó második; s éppen úgy: az ember, a hazafi elöl áll, s csak azután jő az iró.
A magyar egy gyermek-nép, most semmi, de minden lehet, mert lelki- s testi erő rejtezik fiatal keblében. Minden lehet, ha át akarja látni, hogy semmi. Csak két ellensége van, az Előítélet s Elbízottság.
Ismerem a magyart … annyi nyomorúság dacára is még mindig okulni nem tudott, s nem tudta megtanulni, mikor kell felhúzni a vitorlát, mikor vesztegelni s mikor horgonyt vetni; hanem csak nekimegy lelkesedésével, mint a vak légy egyik a másiknak.
A magyar nem szokott igazságos lenni, hanem szeret másokat sértegetni, s mivel ez neki nem fáj, azt hiszi, azoknak sem fáj, akiket sért.
A kisded makkbul, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, csak senki el ne gázolja
Nemzetünknek mindig az volt egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát.
