Köszönöm, hogy elláttál versekkel és egyszerű melódiákkal, melyek kitartanak egész hátralévő életemben. Köszönöm, hogy elsőként mutattad meg nekem a naplementét. És sétáltál velem a szakadó esőben. És a fogcsikorgató hidegben. Köszönöm, hogy engedted hazahozni kavicsaimat, kagylóimat és lehullott faágaimat. Köszönöm, hogy otthont adtál békáimnak. Köszönöm, hogy megosztottad velem a lét izgalmait.
Köszönet a jó tanácsért: „Próbálkozz! Dolgozz keményen! És ha úgy sem megy, kezdj valami másba.” Sok szívfájdalmat megtakarítottál vele.
Köszönöm, amiért sosem mondtad: „Én megmondtam előre.” Vagy legalábbis nem túl gyakran.
Köszönöm, amiért mindig ott voltál. Nem erőszakosan. Nem tolakodóan. De mindig ott voltál. Hogy a nap huszonnégy órájában készen álltál tanácsaiddal – a köhögéssel, helyesírással, jó könyvekkel, foltok kiszedésével, Mozarttal, baráti ajándékokkal, keresztrejtvény-megfejtésekkel kapcsolatban.
Hogy csak néhányat említsek. Csomagoltál és jöttél, ha szükségem volt Rád. Egyetlen szó nélkül.
Válladon kisírhattam magam. Neked minden hírt elmondhattam. Veled mindig lehetett jóízűeket nevetni. Te sosem fogytál ki a szeretetből. Bármit is tettem. Soha.
/Pam Brown/
